A régizene-játszás első jelei a magyarországi koncertéletben

Ha nem is olyan mértékben, mint Mendelssohn berlini és lipcsei köreiben, a 19. század második felétől historizáló törekvések Magyarország zenei életében is nyomon követhetők. Példaadó külhoni művészek mellett, a hazai zenetudomány megteremtői és az újjáalakuló zenei egyesületek vezetői egyaránt részt vállaltak a korábbi korok zenei kincseinek bemutatásában és népszerűsítésében. Az itt bemutatott válogatás első pest-budai történeti hangversenyeik programösszeállítását és ezek fogadtatását illusztrálja.

Bár a magyar nemesség és polgárság számára a császárváros és művészeti irányzatai már a 18. század végétől vágyott és követendő példaként szolgáltak, az 1848-as márciusi forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlás és az azt követő időszak szankciói finoman szólva nem tették népszerűvé a bécsi udvar által közvetített német nyelvű kultúrát Magyarországon. Ezért az ekkorra külhonban már jó ideje népszerű zenei historizmus is csak évtizedekkel később talált utat a magyar közönséghez.

A művészeti oktatási intézmények között meghatározó, újjászervezett Nemzeti Zenede mellett 1853-tól Pesten Erkel Ferenc vezetésével Filharmóniai Társaság is alakul, akik a zenetörténet nagyjainak emléket állító európai rendezvények sorához, köztük a Liszt által vezényelt bécsi emlékkoncerthez csatlakozva elhatározták, hogy 1856. január 27-én Mozart születésének 100. évfordulóját Pesten az általuk szervezett, kizárólag Mozart műveiből összeállított bérleten kívüli hangversennyel ünneplik.

Amennyiben a régebbi korok híres zeneszerzőiről tematikus koncerttel való megemlékezést a zenei historizmus részének tekintjük, nagy valószínűséggel ez volt az első ilyen jellegű rendezvény az országban.

Az ipari és kulturális fejlődésnek egyaránt nagy lendületet adó 1867-es kiegyezésig voltaképpen nem is volt lehetőség olyan polgári egyesületek létrehozására, melyek az európai nagyvárosokban ekkor már széles körben népszerű historikus koncertekhez, oratóriumestekhez hasonló események megrendezésére vállalkozhattak volna.

Kedvezett viszont a korszellem a nemzeti múlt, s azon belül a kulturális emlékek kutatásának. Ekkor születnek az első magyar zenetörténeti írások Mátray (Rothkrepf) Gábor, Bartalus István és id. Ábrányi Kornél tollából.

Mátray, egyik első zenetudósunk, a Nemzeti Zenede igazgatója, a Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár történeti gyűjteményeinek rendszerezője és kezelője a Tudományos Akadémia tagjaként a magyar zenei múlt emlékeinek újrafelfedezése érdekében a régi kódexek tanulmányozása mellett több kötetben népzenei gyűjtéseit is közreadta. Kutatásai részeként már 1852-ben előadást tartott a 16. században élt lantos, Tinódi Lantos Sebestyén énekeiről, melyeket aztán saját átírásában 1859-ben meg is jelentetett és ez év március 13-án a Lloyd-teremben a Zenede növendékeivel koncerten be is mutatott.

Ez a kötet egyike az akkoriban ismert legkorábbi magyar nyelvű nyomtatott kottás kiadványoknak, amit 1554-ben Hoffgreff György adott ki Kolozsváron. A szerző hazánk leghíresebb énekmondó lantosa, kinek művei a török idők harcairól, történeti eseményeiről is tudósítanak. Korabeli kottaképe, talányos kulcsaival, ritmus nélküli lejegyzésével nem kevés fejtörést okozott a 19. század legtájékozottabb zenészeinek is. Mátray kiadása is számos téves következtetésen alapuló félreértést tartalmaz a hangnemeket, módosítójeleket illetően, az egyes énekek ritmusát, dallamvilágát pedig saját korának „népies” ízlése szerint fűszerezi meg.

Néhány évvel e dalok első nyilvános előadása után 1863. január 18-án még különlegesebb élményben lehetett része Pest-Buda kulturális csemegékre éhes koncertközönségének.

Leopold Alexander Zellner, a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde titkára, híres, sőt hírhedt koncertkritikus, s nem mellesleg harmóniumvirtuóz, egy valóságos „történeti hangversenyt” hirdetett, melynek műsorán a koncertet jó előre hirdető újságcikkek szerint a 13.-tól a 19. századig terjedő zenei korszakok palettájáról eddig Pesten még soha nem hallott művek csendülnek majd fel.

Zellner 1862 óta rendszeresen rendezett hasonló témájú bécsi előadásainak a sajtó által közvetített híre nagy várakozást keltett, a koncertre megnyert kiváló hazai művészek sora és a részletesen beharangozott izgalmas, változatos program pedig együttesen csak fokozta az érdeklődést.

A sok részletében ma is kuriózumnak számító, hétszáz évet átölelő hangverseny méltán aratott nagy elismerést: magyar közönségnek először jutott osztályrészéül, hogy hangzó formában is megismerkedhetett Európa zenetörténetének távoli múltjával.

Zellner lankadatlan zenetörténeti érdeklődésének bizonyítékaként első budapesti hangversenyének ráadásaként már néhány Mátray-féle Tinódi-feldolgozást is játszott, visszatértekor egy év múlva pedig az itt hallható két dalt már hangversenyprogramja részeként mutatta be.¹

Ezek a hangversenyek már valódi „historikus” koncertnek számítottak annak ellenére, hogy persze a különböző darabok hangszerelése, a számozott basszus szólamok kidolgozása a 19. századi ízlést tükrözte, ahogyan ez ebben az időben általános szokás volt. A historizmus fuvallata Zellner hangversenyein éppen csak megérintette a főváros zenei világát, a harmóniumvirtuóz stílusteremtő pozitív hatására azonban még évek múltán is hivatkozik a hazai sajtó.

1867 a kiegyezés éve az általános fejlődésen belül a polgári szerveződések számára is kiegyensúlyozottabb politikai környezetet, új korszakot teremtett. A század második felében országszerte újjáalakultak a zeneegyesületek is. Közülük a két legfontosabb a Budai Zeneakadémia és a Budapesti Zenekedvelők Egyesülete.

Mindkét egyesület 1867-ben alakult és ettől kezdve a 20. század elejéig az egyre nagyobb érdeklődésre számot tartó fővárosi oratóriumelőadásokat szinte kizárólag ők rendezték.

A Budai Zeneakadémia tagjai számára a régebbi korok zenéje már a kezdetektől sem volt teljesen ismeretlen terület, hiszen az intézmény közvetlen elődje a Budai Egyházi Zeneegyesület Liszt közvetítésével megismerkedhetett a Franz Witt által életre hívott regensburgi Cecilia Egyesülettel és kiadványaival, s köztük a 16. századi vokálpolifónia mesterei, különösen Palestrina műveivel is.² Emellett azonban a nagyobb oratorikus művek iránti lelkesedést nyilvánvalóan az egyre több tagot számláló együttesek zenei közösségélménye is táplálta.

Az új hazai zeneegyesületek repertoárján a századforduló felé közeledve Mendelssohn romantikus oratóriumai mellett Händel oratóriumainak és Bach kantátáinak társaságában már Haydn művei is a múlt nagyjai között, mint „régi zene” szerepeltek.

Bár a koncertek látogatottságáról szóló sajtóhírek alapján úgy tűnik a műfaj iránt a hallgatóság érdeklődése töretlen, Haydn alkotásai nem minden esetben találkoztak a közönség elvárásaival, ami talán a művek keletkezése óta eltelt idő alatt bekövetkezett stílus és ízlésváltozással, illetve az oratórium műfajának átalakulásával is magyarázható.

Egyidejűleg azonban a sajtóban a nagyszabású klasszikus művek előadásainak hiánya a századfordulóig, sőt évekkel utána is, mint jellemző toposz szintén jelen van, időnként a külföldi zeneegyesületek követendő példaként állított műsoraira való szomorú hivatkozással egyetemben.

A régebbi korok nagy oratorikus kompozíciói iránti érdeklődés nem tűnik el tehát, sőt a század végére a monumentális romantikus művek bemutatói mellett a nyugat-európai divatot követve Händel és Haydn nagyszabású oratóriumainak előadásai is előfordulnak már Magyarországon.

Mondhatjuk, hogy a külföldi példák és a magyar nemzeti zene múltjának fáradhatatlan kutatói mellett az 1870-es évektől az említett 19. századi egyesületek és lelkes vezetőik is nagyban hozzájárultak a hangzó zenei múlt iránti érdeklődés létrehívásához és fenntartásához, ami később a magyarországi régizenélés megjelenésének és pozitív fogadtatásának alapjául szolgált.

Kurátor: Illés Szabolcs